A sorozat első részéről nem írtam, mivel nem láttam értelmét egy 6 részes évadnál. Gyorsan a történetről: a főhősünk egy profi baseball játékos, aki a hirtelen jött sikertől teljesen elszállt magától, majd egyre jobban leépült - kiöregedett, elhízott, drogok, hatalmas vagyonát elvesztette, kirúgták a csapatától és nem kell senkinek - így kénytelen öccséhez és családjához költözni a szülővárosába.

Ahogy ő nevezi, "átmenetileg" amíg a liga vissza nem hívja, mint tesitanár dolgozik a helyi iskolában, ahol kamaszkori szerelmébe fut.

Ez így leírva egy nagyon átlagos és kiszámítható D kategóriás film bevezetője is lehetne.

De nem kell megijedni, mert erre a sorozatra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos. Nézzük, hogy miért: általában engem nem lehet megnyerni egy kis káromkodással, sőt legtöbbször taszít, de itt bevált ez a kurva sok káromkodás. Másodszor azért, mert szeretik a nézőt kicsi kizökkenteni. Példa: egy csaj melltartóban - megkérdezi Kenny-t: -Felkészültél? - átlagos sorozatokhoz szokott néző mit vár? elvágják a képet a lényeg előtt. De nem itt! Két mell a képen, és ráadásul kép kimerevít és beúszik a sorozat címének felirata a melleket takarva. Engem ilyen dolgokkal is meg lehet nyerni.

De az Eastbound & Down egyszerűen a humorával is megnyert volna, amit nyugodtan nevezhetünk tapló humornak. Kenny egy nagyképű, beképzelt bunkó, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. A poénok nagyrésze pedig nyilván erre épül, ami néhol már-már kicsit fárasztó, de tényleg csak néhol és tényleg csak már-már.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.